A XXV. ANYA részvevői tanulmányi kiránduláson Eszéken, Kopácson és a Kopácsi-réten
„Dicsértessék minden jótett, minden eredmény, minden segítő kézfogás, mely gyermekeink boldogulásáért, nemzetünk megmaradásáért, felemelkedésünkért tétetett! Legyen világosság: és lőn világosság! E három évtized alatt (a 30 éves Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületének köszöntése, sz. megjegyzése) , sok pedagógus, szülő és tanítvány számára vált világossá, hogy mit tehetünk, mit kell tennünk a boldogulásért e civil szervezet keretében, és nem csak itt…”
(Muhi Béla)
Visszagondolva, Muhi Béla Emléktúrá-nak is nevezhetnénk a XXV. Apáczai Nyári Akadémia (ANYA), a VMPE minapi, zárrendezvényét, a tanulmányi kirándulást, Eszékre, Kopácsra és a Kopácsi-rétre. Nem csak azért, mert a VMPE, az ANYA egyik megalapítója volt Muhi tanár, hanem, mert jelképesen szólva, szinte lépten-nyomon belebotlottunk természettudományi, természetvédelmi tanításának lényegébe, a gyermekek, a diákok nevelésének, oktatásának, talán még fokozottabb felelős összetettségébe felgyorsult, rohamosan változó világunkban. S mert a tartalmas, a felejthetetlen hajókirándulás utáni alkalmi ünnepségen a kirándulás a több mint félszáz résztvevője és a vendéglátók egy perces tiszteletadással, életútjának méltatásával együtt is megemlékeztek Muhi Béláról.
Újvidékről még a megbeszélt időpontban indultunk, de a gombosi határátkelőhöz érve, bele kellett törődnünk, hogy csak jelentős késéssel érkezhetünk meg Eszékre. Gombosnál aznaptól ugyanis nem engedhették át a két és fél tonnánál nehezebb járműveket a Dunán átívelő hídon, annak meghibásodása miatt. Az autóbuszunk ennél többszörösen nehezebb volt. A határrendészek Zomboron át, a béregi határátkelőre irányították az autóbuszunkat. Szerencsénkre az úti okmányok kezelése a szükségesnél nem tartott hosszabb ideig. Bevallom, kissé összeszorult szívvel néztem az elsuhanó tájat a buszablakon át. A háború „befejezése” óta szinte egy emberöltőnyi idő elmúlt amióta jártam/jártunk ezen a vidéken… Nyomban be is vallottam magamban, a viszonylag gyorsan suhanó autóbuszból csak annyit láthattam: a falvakban sok házat felújítottak, de még mindig vannak lakatlannak tűnők, gazdáik után sóhajtozó hajlékok… Vörösmart után Hercegszöllősön egy hangulatébresztő körforgalom hívta magára a figyelmünket. Középpontjából, egy szőlőemlékből sugarakban futnak szét a virágok között a zsenge szőlőtőkék. Többünk arcára mosolyt is csalogatott a helyi jellegzetesség.
Eszékre, a Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központba (HMOMK) jó két órás késéssel érkeztünk. A tervezett program, azért, ha kissé sűrítve, de megvalósult a városban tett séta kivételével. Már a bejáratnál köszöntött bennünket a Horvátországi Magyar Pedagógusok Fórumának (HMPF) nevében Csapó Gyöngyi szaktanár és Matolcsy Miklós, a PontVelem Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója. Az intézmény gyors körbejárása alatt az volt a benyomásunk, mintha csak a közelmúltban épült volna fel. Jóllehet az idén 26 éves épületegyüttesben 1999. szeptember 28-án kezdődött meg az oktatás az általános és középiskolások számára. Egy évvel később már a Bóbita óvodát, napközit is birtokba vehették a legkisebbek. A kezdetben viszonylag kis létszámmal indultak az osztályok. Mára ez a helyzet teljesen megváltozott, szinte évről évre több (magyar és nem magyar anyanyelvű) szülő íratja be az óvodába, az iskolába a gyermekét, hallottuk Csapó tanárnőtől, miközben egyik „okoseszközökkel” felszerelt tanteremből a másikba léptünk. Az igazgatói szobából (amelynek ajtaját sohasem zárja be az igazgató) követni lehet mindazt, ami épületben és annak környékén történik. Elvétve a váratlan, nem a bejárati ajtón át érkező, „látogató” azonosításakor veszik ezt igénybe többnyire. A tanintézmény (óvoda, általános iskola, gimnázium, idegenforgalmi, közgazdasági szak és a duális képzés jegyében van szállodai, valamint szakácsképzés) és az 55 diáknak díjtalan szálást és teles ellátást szavatoló kollégium bemutatását a díszteremben folytatva, a tanárnő kiemelte, hogy a tantervüknek az ittdolozókkal együtt jelentős szerepük van mind a magyarság identitásának éltetésében, tudatosításának fontosságában, mind a más anyanyelvűek (horvátok, akik ezt szeretnék) magyartanításában. Az intézmény működését továbbra is támogatja a magyar és a horvát kormány is. A nem a kollégiumban lakó diákokat a városból és a környező településekről egy autóbusz és kombi szállítja és viszi haza az iskolából. Az elmúlt évek pozitív irányú változásai is mutatják: Jó magyarnak lenni Horvátországban – jegyezte meg bemutatása végén Csapó Gyöngyi tanárnő.
Az idei, X. Kárpát-medencei Fenntarthatósági Témahéten (április 7-11.), a két állandó téma: a hulladék és a tudatos fogyasztás mellett, a talaj és biodiverzitás, a mesterséges intelligencia és a zöld energiaforrások voltak a fókuszban – kezdte programbemutatóját Matolcsy Miklós. Biztató, hogy évről évre mind nagyobb az érdeklődés a Témahét iránt. Az idén csaknem 2000 iskola (120 a határon túlról köztük Vajdaságból) 416 ezer diákja vett részt a programjaiban. A Kék Bolygó Klímavédelmi Alapítvány kuratóriumi elnöke, Áder János két rendhagyó tanórát is tartott Ássunk a mélyre – a talaj élete címmel, a Klímavédelem fontosságáról tartott második tanórája egyben a 100. volt erre a témára.
Kopácson, az öt évvel ezelőtt, január elején felavatott újjáépített Tangazdasági és Ifjúsági Központban a kölcsönös üdvözlésen túl, mindössze egy kis felfrissülésre, szeretetvendégségre futotta. A beszélgetés, a tapasztalatcsere, a további együttműködési programok vázolása a hajókirándulás utánra maradt. A Kopácsi-rét kikötőjében a Labud (Hattyú) turistahajóval, Tibor (aki csak ennyit árult el a nevéből) idegenvezetésével ismerkedhettünk meg nem csak a Drávaszög, hanem talán egész Európa egyedüli kincsének egy kis, hajózható részével. A rétisasnak – a táj szimbólumának – a tollát tartotta a mikrofonja mellett. Minden alkalommal magával viszi, hogy így is fokozza az idelátogatók kíváncsiságát. Bár a látvány magáról beszél. Most éppen arról, hogy alacsony a vízállás, s a szeszélyes időjárás miatt minimális a látnivaló. De nekünk, akik többnyire először vagyunk itt, csodálatos élményt jelent. A déli irányban a Dráva nyújtózkodik, keletre a Duna, meghatározva a huszonháromezer hektárnyi terület biológiai sokszínűségét. Az értékes természeti örökség 1967 óta védett, nemzetközileg is elismert. Tavai közül a Kopácsi-tó a legnagyobb, a Szakadás-tó a legmélyebb. Jelentősebbek még a Fehértó, a Szarvas-mocsár, stb. – ezeket természetes, valamint a ’70-es években kialakított mesterséges csatornahálózat köti össze. Az alacsony vízállás miatt olyannyira magas volt a part, hogy szinte egybeesett vele a látóhatár, lehetetlen volt azon túl bármit is szemügyre venni. Az oda-vissza egy órányi hajóútba Tibor azonban igyekezett mindent belesűríteni, azt is, amit nem láthattunk a rét nappali vagy éjjeli világából. A fajokról, az állat-, a madár-, a rovar-, a növényvilágáról, a vízvilágról, a halakról, kétélűekről, stb… Magasan az egyik fa tetején észreveszünk egy büszkén trónoló rétisast, le is fényképeztük azon nyomban. Hasonlóan az alant, vagy éppen a fákon vagy a partszélek közelében tanyázó kárókatonákat, kormoránokat. Alig voltak észrevehetők, szintén a partmentén, az anyjuk után úszó, néhánynapos japán kiskacsák. Egyfelől csodálatos, hogy védetté van nyilvánítva a terület, másfelől számos kérdést is felvet(ne). Nemcsak a kopácsiak részéről, akik 1982-ig (addig volt engedélyezve számukra a halászat), együtt éltek a természettel. A harmadik generációs halászcsaládból származó Tibor, nyomban meg is magyarázta mit jelentett ez? Nem kihasználták, nem „élősködtek” a természeten, hanem hozzájárultak a biológiai egyensúlyának megtartásához. Csak annyit halásztak, amennyire szükségük volt, az idősebbek a kidőlt, korhadt fákat, a gyerekek, a fiatalabbak a rőzsét szedték össze. Vágták a nádat, a sást. A köznép használta, ami a rét egyfajta pucolása is volt. Fontos volt számukra a természetes természetvédelem. Most még a letört gallyat sem lehet begyűjteni, nemhogy mást a védett területről. Ha kidől egy fa, ott kell hagyni. „Mi ilyen körülmények között is igyekszünk óvni a természetet. Magyar Csipet-csapat vagyunk, akiknek még számít az élővilág körülöttünk. Az újabb generációkat egyre kevésbé érdekli a rétisas, tisztelet a kivételnek.” De azért megörülnek, ha diákok, fiatalabbak keresik fel a Kopácsi-rétet.
Estefele érkeztünk vissza a Tangazdasági és Ifjúsági Központba, ahol finom ebéddel vártak vendéglátóink. A természetvédelmi műhelymunkák – Tapasztald, hogy tovább add és Milyen veszélyek fenyegetik a madarakat, minket – után rövid megbeszélést tartott a HMPF-nek és a VMPE-nek a vezetőségének néhány tagja.
A XXV. ANYA befejező részében Kávai Bozsó Ildikó elnökségi tag bemutatta az OktOpusz II. Kárpát-medencei Oktatásszakmai Műhelyt, amellyel a magyar pedagógusok továbbképzésének, nemzetközi együttműködésének lehetőségei bővülhetnek az EU támogatásával. A programba bekapcsolódott a HMPF, az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesülete és a VMPE is. Úgy vélik, ha teszünk, leszünk.
A 25 esztendő nagy idő. Sok ember tette bele a lelkét, hogy az Apáczai Nyári Akadémia akkreditációs programjai megvalósulhassanak. Lukács Gabriella, a VMPE elnöke mindenkinek megköszönte a közreműködését, külön az alapító tagoknak. Köztük a néhai Muhi Béla tanárnak. Bátor tett volt ez 30 évvel (VMPE megalakulása) ezelőtt, hisz egy polgárháborút átélt, frusztrált társadalom nem nézte jó szemmel a civil szervezetek tevékenységét. Különösen igaz volt ez a magyar pedagógus egyesületre és alapító tagjaira. Megfélemlítések, kihallgatások, fenyegetések következtek, de mégis maradtak a kihívásokkal teli úton, emlékezett vissza Korenchi László alelnök. Kiemelten szólt Muhi tanár elkötelezett oktató-nevelői tevékenységéről, a különböző diákversenyekről, az ismeretterjesztő füzetekről, a fizikai feladatgyűjteményekről. Csak néhány címszót emeltünk mindabból, ami a megemlékezésen elhangzott. A VMPE Muhi Béla emlékére Kárpát-medencei Természettudományi versenyt indít. Úgy tervezik, hogy jövőre részét képezi majd a XI. Kárpát-medencei Fenntarthatósági Témahétnek. Így is ápolni szeretnék Muhi tanár szellemiségét, mondta Lukács Gabriella. Külön megköszönte a témakörök, a szakcsoportok vezetőinek, az elnökségi tagoknak: Volas Cibula Eleonórának, Szabó Gabriellának, Petrovity Eszternek, Ortó Kanyó Anikónak (ő folytatja Muhi Béla programját), Surányi Rolandnak, ifj. Muhi Bélának, Korenchi Lászlónak a lelkiismeretes munkájukat. Valamennyien, akik részesei voltak a jubileumi továbbképzésnek, a kirándulásnak, vigyék jó hírét az ANYÁ-nak, ezekkel a szavakkal kívánt jó utat hazafelé Szabó Gabriella. Nem a gépkocsivezetőnkön múlott, hogy ne így legyen. Este fél nyolckor indultunk Kopácsról, a határon sem tartott sokáig az okmányok kezelése, mégis éjféltájt értünk Újvidékre… Az útblokád miatt Zomborba nem tudtunk bejutni. Egy órás kényszerpihenő után Szivác felé indult a buszunk, de itt és visszafordított bennünket a rendőrség. Talán tíz perc multával, villogva jött utánunk a rendőrautó, jelezve, hogy feloldották a blokádot. Csakhogy a keskeny úton nem lehetett biztonságosan megfordulnia az autóbuszunknak. Villogó felvezetéssel tolatott vissza a buszunk az első lehetőségig, ahol megfordulhatott a busz a kívánt irányba, hogy elérhessük Óverbásznál az autóutat…
Írta: Stanyó Tóth Gizella, a Magyar Szónak
Fényképezte: Lukács Áron
